Első fejezet:  Jared

Végigfutottam a kihalt folyosón. A folyosón összesen csak három ember tartózkodott. Kimberly, ő, meg én. Kimberly turcsi ujjai szinte teljesen körbefonták Jared vékony kis nyakát, míg a lány másik kezével a fiú kezében a csontokat ropogtatta.

Ereszd el te idióta! –kiáltottam rá.

Kimberly-t mindenki utálta. Csak mert olyan volt amilyen. A tanároknak hízelgett, ajándékokat hozott nekik.  Kimberly-t mindenki csak bántotta, akármit is csinált. De úgy tűnik Kimberly-nek is bántania kellett valakit, hogy visszaadja az elfojtott sérelmeket.

Jared-et mindenki, hát hogy is mondjam… sajnálta. Igen Jared-et mindenki sajnálta. Nagyon vézna volt, és mindig félt. Amikor megijedt, rettegett, olyankor a legtöbbször hánynia kellett utána. Talán az idegesség okozta.

Engedd már el!-szóltam megint.

Kimberly szorítása lazult.

-Na mi van? Félsz , hogy elhányja magát?- kérdezte Kim miközben gúnyosan felkacagott.-… vagy netán az őrangyala vagy?

Legszívesebben leütöttem volna, de nem mertem, egyrészt mert lányokat megütni nem szabad, másrészt rögtön rohant volna valamelyik tanárhoz, és a tanárok gondolkozás nélkül hittek volna neki. Ki ne dőlt volna be a mosolygós, bájos kis talpnyalónk. Jared csak állt és megszeppenten pislogott.

Már nyúltam én is Jared nyaka felé, hogy  megpróbáljam leszedni a lány hájas ujjait, de ekkor magától lefejtette, és hátrálni kezdett.

-Figyelj te kis takony! rikkantotta, miközben mutatóujjával Jared felé bökött.- Legközelebb kicsinállak, és akkor nem lesz itt a te kis haverod. Megértetted? kérdezte, és közben gúnyosan felkacagott. Majd végigszaladt a folyosón, és eltűnt a lépcsősoron.

Jared-hoz fordultam.

-Jól vagy?- kérdeztem tőle kissé aggódva. Kimberly ujjának a nyoma ugyanis még mindig látszódott sovány nyakán.

Biccentett, hogy jól van, már megszokta. Megragadtam és elindultunk mi is kifelé az iskolából.

-Gyakran csinálja?

-Mind.. mindennap.

-Értem.-bólintottam.

Ez után csendben mentünk egy ideig. Bandukoltunk egymás mellett a metróig. De a csend nem volt kínos, hiszen annyi mindent jelentett. Azt, hogy megvédtem, azt hogy hálás nekem, és még mennyi mindent.

-Te tényleg a haverom vagy?- kérdezte csendesen.

-Naná.- feleltem mosolyogva.- akiknek ugyanaz az ellenségük, azok mind barátok.-kacsintottam rá, természetesen Kimberly-re célozva.

-Utálom Kim-et.

-Hát igen.. ezt nem csodálom.

-Köszi, hogy megvédtél. Ha tovább szorongat azt hiszem, elhánytam volna magam.

-Nincs mit, bárki megtette volna.

Itt elváltak útjaink, ő ugyanis a másik irányban lakott, tehát a másik metróra szállsz fel.

-Hát akkor szia haver!- köszönt el szégyenlősen.

-Viszlát haver! –köszöntem el én is vigyorogva, majd mind a ketten felszálltunk, egy ellenkező irányba induló metróba. Ahogy eltűnt a szerelvény az alagútban még integettem neki, bár valószínűleg nem látta már. Miközben mentem haza arra gondoltam, hogy most valami jót tettem. Ha nem maradok bent a javítódolgozat miatt a gimnáziumban, talán sosem tudom meg, hogy mitörténik, miután kicsöngetnek az utolsó óráról is. Hazaértem és beléptem az öreg házunkba. Végigfutottam a folyosón.